Bejelentem Drága Olvasóim, hogy ezennel kész az Emlékek trilógiám. Az utolsó rész hosszas mérlegelés után itt megjelenik, de aki a teljes trilógiára vágyik az írjon és kézbesítem neki. Jó olvasás kedveseim!
Emlékek III.
„Amikor azt hiszem, megvan, de mégsem. Amikor bizakodok, és határozottan pofára esek, akkor érzem magam a padlón teljes egészében....”
Egy hatalmas zuhanás és a testem mintha eltompult volna. A szemem csukva a hangok kuszák szinte kivehetetlenek körülöttem. Nem akarom, vagy nem tudom kinyitni a szemem, ez már nem az én játszmám, az agyam harcol a szívemmel. Tudom, hogy fekszek, kezem az arcom előtt a másik a testem mellett, érzem a poros ágy szagát, érzem az arcomhoz simuló linóleumból áradó tisztítószer szagot. Igen most először tudatosul bennem, hogy meg kéne ismernem a külvilágot. Élni kéne, mint még soha, vagy az apró dolgoknak örülni. Meg kellene szagolnom minden virágot, meg kellene kóstolnom minden ízt és látni minden színt. De csak feketeséget látok, és ahogy emelem a pilláimat a kis fény vakítóan tör a tudatomba. A szívem kalimpál, hogy csak folytasd, nyisd ki, de az eszem becsukja, és nem engedi a fényeket. Újra az, az ismerős gonosz fekete szín ami sosem enged tovább ami nem engedi számomra az ismeretlen világot láttatni. Küzdök, mert a fény vonz és érdekel a külvilág, ami csalogat fehér tisztaságával. A szemhéjam felfelé emelkedik és az ismeretlen tárul elém. Először csak nézek és színeket látok. Barnát, fakó pirosat, zöldet, vajszínűt, majd a nézésem látássá alakul. Előttem sok sok tárgy és eddig másképp észlelt holmi. Van asztal előtte a szék, rajta ruha tömegek, és én egy piszkos fehér szőnyegen fekszem, de valaki a nevemen szólít. Ismerős a hang de most inkább nem reagálok, ismerkedem a mindennapjaimmal és elmélyülök a fájdalomban, amit az eszem sugall a szívemnek a bátorságért. Egy háború zajlik bennem, a jó és a rossz, az élet és a halál harcol a diadalmas győzelemért. Az eszem nem tesz semmit, logikusan gondolkodva az életemet, a mindennapjaimat át adná a halálnak, annak, aki csupa titok és félelem, annak a ki csak ígér, de nem teljesíti be. A szívem bátor és felvértezve áll a harc előtt, nem adja az utolsó dobbanásokat sem, küzd, hogy jelet adjak a kintieknek a hogy létem felől. Megtettem, és az ujjamat mozgatva tudatom a mellettem fekvővel hogy ne aggódjon meg vagyok. Ő csak néz, mint aki meg lenne babonázva és szemében egy könnycsepp jelenik meg. Száját artikulálatlan üvöltésre nyitja és hangot nem hallok a szívem sírni kezd az emberért. Egy rántás a vállamon és a plafon repedéseit nézem nyitott szájjal elernyedt testtartásban. Az ember megint a nevemet üvölti, és nem reagálok. Csodálattal és szeretettel nézek rá, de ő nem érti. Csak sír és rázza a vállam, hajtogatja, hogy szeret, és hogy ne hagyjam el. Újra a feketeség és úgy érzem percekre megszűnt a világ, a lelkem távozott új tereket hódít meg és más tájakat néz már. Próbálkozok, mert az ember engem ráz, hiányol, és talán, talán…
Érzek valami meleget a szememnél és az arcomon csordul végig. Azt hiszem elsírtam magam, amikor megtudtam, hogy engem az utolsó pillanatban is szerettek....
Most már csak egyedül vagyok és lenézek rá, amikor közel jön a márványdarabomhoz. Emlékszem a nevére, megkínzott arcára és a percekre, amiket nekem ajándékozott. Tudom most csalódott, érzem, hogy fáj, de el kellett mennem egy másvilágba ahol ő csak puszta emlékkép, akit el kell egyszer majd engednem. Vágyok rá hogy itt legyen velem és ő is a halál markában utazva ide kerüljön a felhők felé, de inkább elbúcsúzok tőle és a szerelemtől…
