Amikor azt hiszem megvan, de mégsem. Amikor bizakodok és határozottan pofára esek, akkor érzem magam a padlón teljes egészében....
Egy hatalmas zuhanás és a testem mintha eltompult volna. A szemem csukva a hangok kuszák szinte kivehetetlenek körülöttem. Nem akarom vagy nem tudom kinyitni a szemem, ez már nem az én játszmám, az agyam harcol a szívemmel. Tudom,hogy fekszek, kezem az arcom előtt a másik a testem mellett, érzem a poros ágy szagát, érzem az arcomhoz simuló linóleumból áradó tisztítószer szagot. Igen most először tudatosul bennem hogy meg kéne ismernem a külvilágot. Feketeséget látok és ahogy emelem a pilláimat a kis fény vakítóan tör a tudatomba. A szívem kalimpál, hogy csak folytas, nyisd ki, de az eszem becsukja és nem engedi a fényeket. Küzdök mert a fény most vonz és érdekel a külső ami csalogat fehér tisztaságával. A szemhéjam felfelé emelkedik és az ismeretlen tárul elém. Egy asztal előtte a szék, rajta ruha tömegek én egy piszkos fehér szőnyegen fekszem és valaki a nevemen szólít. Ismerősen cseng a név de most inkább nem reagálok, ismerkedem a mindennapjaimmal és elmélyülök a fájdalomban amit az eszem sugall a szívemnek a bátorságért. Megtettem, és az újamat mozgatva tudatom a mellettem fekvővel hogy ne aggódjon meg vagyok. Ő csak néz mint aki meglenne babonázva és szemében egy könnycsepp jelenik meg. Száját artikulálatlan ővöltésre nyitja és hangot nem hallok a szívem sírni kezd az emberért. Egy rántás a vállamon és a plafon repedéseit nézem nyitott szájjal elernyedt testtartásban. Az ember megint a nevemet üvölti és nem reagálok. Csodálattal és szeretettel nézek rá, de ő nem érti. Csak sír és rázza a vállam hajtogatja hogy szeret és hogy ne hagyjam el. Érzek valami meleget a szememnél és az arcomon csordul végig. Azt hiszem elsírtam magam amikor megtudtam hogy engem az utolsó pillanatban is szerettek....
Most már csak egyedül vagyok és lenézek rá amikor közel jön a márványdarabomhoz. Emlékszem a megkínzott arcára és gyengéd szellővel haját borzolva búcsúzok tőle és a szerelemtől.
