Elmélkedések…. Persze ha ráérek nagyon jók meg tanulságosak, de csak ha van időm levetni a piciny gépembe hatalmas világrengető gondolataimat. Onnantól hogy elszabadul a szájber énem én egy másik világ vagyok más gondokkal és érzésekkel. Egy lány aki csak önmagának él, gondolatban megoldja az összes gondot ami csak van körülötte. Egy lány aki szabad és olyan amilyen lenni szeretnék. Piciny gépem, piciny memóriájában pihenget a lány, csak vár és vár, hogy mikor jövök én, aki bánatát, érzéseit és ami csak éppen az elmémnek fordulatos utjain szaladgál, levessem és ide tegyem elé hogy bele mászhasson, magáévá tegye, ezzel egy olyan világot tárva elém ami tudom, hogy nem lehet az enyém, majd csak akkor ha végre megemberesedem és megteszem azt amit még nem merek. Szájber énem minden mire csak vágyhatok, minden mit szeretnék lenni, tenni. Ott eget rengethetek, verset írhatok, sírhatok, őrülhetek, szerethetek napestig. Itt csak vagyok és pizsiben az ágyamon fekve írom azokat a dolgokat melyek a szívemet nyomják és miket így leírva szörnyen távolinak hiszek. Szájber létem minden percét várom, mert ha fel nőnék ahhoz a feladathoz mely adathalmaz énemnek sikerül akkor már nem kéne hogy kettő legyek, akkor már csak ez egy napló lenne és nem egy ön sajnáltató kis szöveg amit mutogatok nagy büszkén mindenkinek. Így csak sok sok szó valamilyen logika rendben egymás után kicsit megfűszerezve a képzeletem és énem egy darabjával. De ez ha egy önsajnálat is, nekem egy menedék mely azt üzeni nekem hogy nem vagyok annyira reménytelen, ha erre még képe vagyok hogy magamnak szórakoztató legyek, másoknak meg egy pár perc gondolkodás hogy „Hé te, ki ez a csaj aki ezt írta? Én ezt a lányt ismerem?” (Nem, te nem őt, te a valóságot ismered). Na igen. A valóságot. Azt a rideg és száraz valakit aki csak itt érez igazán és itt meri leírni azt amit elmondhatna egyeseknek, de nem teszi. Gyáva, de ahhoz bátor hogy rólad véleményt alkosson és téged legalább megmentsen attól hogy így éld az életed: Szájber lányként…
