Tudod, félek… Itt bőgök éjjel 11kor és senki sem vígasztal meg, senki nem ölel át. Egyedül vagyok. Ez vár vajon rám? Hogy ha majd felnövök, küzdök magamért, hogy élhessek, de értem senki nem küzd? Hogy nem lesz társam? Félek egyedül maradni. Félek, hogy nem szeret már többé senki. Félek a haláltól… Milyen lesz? Gyors? Fájdalmas? Mi van utána? Újra én, vagy bűnhődés? Senki nem fog utánam sírni? Vajon lesz- e valaki aki éjjelente elsírja magát, ha rám gondol és az emlékezete felém csalja? Hiányoznék én bárkinek is? Vagy csak észrevennék, hogy nincs meg a padtárs, nem vagyok msnen, nem olvasok vagy írok blogot és nem bocigolok… Most is sírok. De nem tudom miért. Lehet ki kell adni, lehet csak hiszti. Megadatott nekem az, hogy valaki azt hiteti el velem, hogy szeret, de én mégsem tudom ezt felhőtlenül élvezni… Miért? Mert nem vagyok szabad. Félek ha át jön, mert meglátja hogy, hogy és hol élek, félek hogy megundorodik tőlem. Félek hogy egyszer csak tovább lép és már nem én leszek neki fontos hanem más. Mást ölelget, szorít magához, más mondhatja neki hogy szeretlek. Nem ez nem egy szerelmi vallomás lesz. Csöpögő orral éjjel 23:18-kor megírom azt hogy én nem érzem a törődést. Pillanataim vannak, 1 éve. Boldog pillanatok, melyek azt éreztetik hogy „Hé te hülye Ő tényleg szeret!” Én pedig csak bólogatok. Sírok neki és nyafogok, elmesélem az egész keserves életemet. Az apanélküli lázadó lány történetét, aki egyedül érzi magát, akit bántanak és aki fél a sötétben egyedül. Aki lusta, de nagy álmai vannak, aki korán, gyorsan és hirtelen akar mindent az élettől. Na vajon most hol vannak a híres barátaim? Ha majd ezt olvasod észre fogod venni dac nélkül hogy nem törődsz velem? hogy hiányzol és kéne a szereteted a törődésed? Vajon eszedbe jut majd hogy ha elolvastad felhívj? Vagy majd kapom a megjegyzést? Valljuk be én most kimondom nyíltan hogy színészkedünk. Te is én is. Fontos vagyok? Igen? Hívtál 1xis ha boldog voltál? Kellettem ha bánatod volt? Nem. És igen én sem hívtalak, talán egyszer sem. Próbáltam titeket a blogokból és a netről figyelni. De ez nem az... Reménytelenül, most már vörös és fájó szemmel megírtam a siralmas kis érzéseimet amiket éppen most 23:28-kor éreztem… Ne csodálkozz ha mást kapsz vissza belőlem… Én szerettelek.

Üdv: A régi és sokat kritizált, de örömben bővelkedő lány.