Azt hiszem nehezebb dolog volt ez a kolis cucc összerakodás, mint gondoltam volna. És nem is azért mert olyan sok cuccom van, hanem az érzések… Azok a fránya érzések amik mindig akkor törnek rám amikor itt a búcsú. Búcsú 4 év emlékeitől, búcsú mindentől, ami itt voltam. Egy fél életet leéltem itt. De mégis a búcsú olyan most mintha a szívemet tépnék. Minden papír fecni, amit eldobtam, egy-egy nap emléke lehetett, minden porcica mit kiirtottam egy-egy zűrös éjszaka. Leszedtem a falakról a képeket és olyan csupasz és hideg lett a szoba, mintha nem is laktak volna soha itt. Pedig a 4-ből 1 évet ebben a szobában töltöttem. Itt igaz rothad a fal, és a Pelbárt nevű pók a legjobb lelki társ, de az etiópok az ágy mögött akik felfalnak minden kaja maradékot ők is megértenek. A villany nem mindig akkor kapcsolódott fel mint én akartam, de legalább világított akkor is amikor kisírt szemmel álltam elé. Olykor a hideg falnak dőlni volt a legjobb zokogva, vagy egy gyors csókot dobni a szerető ajkára. Annyit mesélhetne rólam ez a kolesz, hogy bőgnék egésznap… Vagy hetekig. De én nekem ezek voltak a meghatározó éveim, ahol egy 14 éves lányból egy 19 éves nő lettem. Mondhatni mindent kipróbáltam itt: cigi, hazugság, csalás, szerető, adrenalin, lelkizés, egy külön élet. Mindezt a mosonmagyaróvári városi kollégiumban. És hogy kik neveltek? Hát az élet és az érzések. Tapasztaltam itt hideget és meleget, voltam csalódott és kimondhatatlanul boldog. Mindezt nekik köszönhetem, akiknek ezt a blogot írtam: a barátoknak, a társaknak, a volt szeretőknek, a nevelő tanároknak és minden kollégistának. Bár szavaim úgyis tovaszállnak, egy érzés meg marad bennetek talán: Innen elmenni egyikünknek sem öröm lesz…