Érzem hogy nem tudok neked mit mondani Jégcsapom és fáj a tudat hogy kezdessz olvadni... Fáj mert nagyon nagyon szomorú leszek, S ha Te is egyszer szomorú leszel, s hasztalanul jársz az emberek között, a szomorúságodon nem segít senki, és úgy érzed, mintha valami nagy súly ülne a lelkeden, és napról napra jobban belefáradsz, s talán már azt is hiszed, hogy nem bírod tovább: egy este szökj le titokban a tóhoz. Ha szomorúságoddal a tó partján megállsz: olyan kék lesz a víz, mint a szemed még sohase volt. A legcsöndesebb szellő indulását meghallhatod, akkora lesz a csend, s ameddig ér a nádas: minden nádszál csak neked zenél akkor. Hunyd be a szemed, ha látásod már nagyon gyönge lesz, és egyszeribe látni fogod a madarak táncát bent a tó közepe táján. És akkor, azon a csöndes estén maga a tó mesél neked tovább, folytatja ott, ahol én abbahagytam. És akkor a csöndes estén, Te elfelejted, egészen biztosan elfelejted, hogy szomorú voltál. Mert a tó ami olyan mint a szemed és a Démon aki olyan mint egy barát feledteti veled azt ami bánt...

Sose feledd My Dove hogy sokak közül egyesek képesek a legrosszabb helyzetben is a legboldogabbnak tűnni puszta büszkeségből. Ha pedig támasz kéne ehhez, a Démon mindenkiben ott lapul ^^. Szeretlek...