Tudod, néha fel csillan a reménysugár, hogy mégis az anyám lánya vagyok, és olykor, ez el is illan szélsebesen, mintha nem is létezett volna soha. Ma is ilyen furcsa és érdekes napon mentem keresztül, az anyám és ujdonsült hugom kíséretében. Én a kis szegény szerencsétlen egy cseppet sem nőies felnőtt kezdemény, ma megkaptam az első ismétlem első magassarkú cipőmet amit hangúlyoznék: ÉN választottam. Ilyet akartam, és megkaptam (mert akció volt és vett magának is) de az enyém és kaptam még táskát is ami szintén az enyém nem kevesebb lelkiismeretfurdalás kíséretében.Néha már unom azt, hogy én vagyok elvileg mindennek az oka, miattam van minden, és én ezt mégsem érzem, nem tudom észrevenni, hogy az anyai gondoskodás törne rá, vagy csak egy kis bizonyítási vágy. Túl éltem az estémet tegnap a Dani nélkül, de mára ez már nem vonatkozna. Ki van jelentve, hogy ne is vegyek bérletet Ságig, mert nem engedki úgysem. De én kijutok valahogy. Nem adom fel. Ha van egy ember aki mellettem fekve is ugyan olyan boldog mint én, akkor érte mindent megtudok tenni. És meg is fogok, csak hogy elhiggyed te is. Megemlítek valamit, ami igaz nem szorosan de ide fűzödik. Tegnap a "Tomboljuk kimagunkat, mert Dobos bekevert" című előadásom közben elsírtam magam, és hirtelen a megkönnyebbülés futott végig rajtam. Felejthetetlen érzés volt, hogy a sírás után én képes voltam nevetni és újra önmagam lenni. A Wall-E-nak is csak annyit tudtam kinyögni, hogy: Nem is tudtam, hogy ennyire a sírás határán voltam. Pedig de. Egy heti Dani megvonás, egy ellene irunyuló tanári közreműködés, egy szülői eltiltás, a tökéletes recept egy kiadós, nem hisztis, csak jól eső sírásnak. És Itt mondanám azt amit eddig nem igen mondtam itt:

         Köszönöm Wall-E, hogy velem vagy és angyalként figyelsz rám...